Karantén. Magány. Jégbe zárt monotonitás.

Sokaktól hallom, hogy a karantén nagyon próbára teszi az elmét, a testet és az emberi kapcsolatokat. Engem is. Nehéz. Ráadásul itt az ősz, a természet is visszavonul. Van nekem szükségletem, amit visszafogok, mert most nem azt az időt éljük, amikor szárnyalni tudok. Van a másiknak egy szükséglete, amit próbál valahogy érvényesíteni. Vannak a gyerekek, akik odafigyelést várnak tőlünk, törődést, minőségi időt, játékot. Van itt ez a sok szükséglet, ami mind jelen van a mindennapokban. Mi teljesül belőle? Egyre kevesebb.

Ha nagyon magamba nézek, a környezetem elszigetelődése, bezárkózása megfullaszt. Én ambivertált vagyok: általában egyedül töltődök, introvertáltan, de egy jókedvű, bizalommal teli társaságban is tudok töltődni kapcsolódással. Mindkettőre egyformán szükségem van: egyedül lenni és találkozni, kapcsolódni. Most a magány jut leginkább és a zaj ezzel a sok szükséglettel. Kevésszer adatik meg, hogy felnőttek között töltődök. Egy jó beszélgetésért, egy közös borozásért, egy vidám kacagásért mindent megadnék. Hiányzik, mint egy falat kenyér az éhezőnek. A világ zárkózik be, a számomra fontos emberek húzódnak vissza, mint ősszel a fák leveleiben áramló klorofill. Egyre hangosabbak a szükségletek: állandó fehér zajként vannak jelen. Nincs csend, nincs pillanatnyi megállás, pörög a monoton mókuskerék.

Hiányoztok emberek! Hiányoztok felnőttek, akik töltődtök egy jó beszélgetés közben. Hiányzik az izgalmas sztorizás és a sok nevetés veletek! Hiányoztok, akik szívesen vagytok velem, Ti, akiknek fontos vagyok és mindezt ki meritek mutatni! Hiányzik a társaságotok, hiányzik, ahogy töltjük egymást!

Gyertek erdőben sétálni, avarban ugrálni, pocsolyákat rugdosni, gombák növekedését megfigyelni! Ha nem mozdulsz ki, kávézzunk online és beszéljük ki a bezárkózott világot és töltődjünk! Együtt, vidáman!

Szeretettel,

Rita