Érzéseim és szükségleteim, mint a titkos kulcs saját magamhoz

Minket, embereket az tesz különbbé, hogy vannak érzéseink, nem csak szükségleteink és tudunk kommunikálni szavakkal is. Vajon miért nem használjuk ki igazán ezt a különleges képességünket? Talán mert bizonytalanok vagyunk abban, hogy hogy is kell jól csinálni? Vagy mert félünk a mondataink eredményétől? Vagy egyszerűen mi sem tudunk megfelelően, szeretettel fordulni saját érzéseinkhez?

Talán nehéz úgy empatikusnak lenni, hogy saját magunkat nem ajándékozzuk meg az empátiánkkal. Az együttérzés szép dolog, de nem elég. Ahogy Brené Brown „Empathy vs Sympathy” kisfilmjében a szarvas is próbálkozik kapcsolódni a saját módján, de mégsem sikerül neki. Pedig igazán akar: „Jujj! Nagyon rossz, igaz?”

Mert sajnos kevés akarni, tudni kell, hogy hogyan. Amikor kommunikációs tréninget tartok, az idő 70%-át saját érzéseink és szükségleteink felismerésével, elfogadásával és empátia megélésével töltjük. Sajnos legtöbbünknek nem adatott meg, hogy érzelmeket felismerjen, csak a „jó” és „rossz” érzést tanultuk meg szüleinktől. A rossz hír az, hogy ezek nem érzések. A szerencsésebbek felismerik a 4 alap érzelmet: szomorú, dühös, undorodik vagy boldog.

A coaching üléseken használok érzelem kártyákat. 180 szót gyűjtöttem össze az érzelmeink kifejezésére. Te mennyit ismersz? Átlag magyar ember szerintem max. 10 szót használ.

Hiszek benne, hogy minél választékosabban, részletesebben ki tudjuk érzéseinket és ezáltal szükségleteinket fejezni, annál jobban megértettnek érezhetjük magunkat, és ez növeli az önbizalmunkat.

A megértettség a „fontos vagyok”, „valaki vagyok”, azaz a saját létjogosultságom megélésének kapuja. Az érzések szuper indikátorai a szükségleteinknek. Amint egy érzés keletkezik bennünk, jelt ad egy szükségletünk kielégüléséről vagy éppen ellenkezőleg, valami hiányáról. Ha például dühös vagyok, mert megint a szennyes a tartó mellett hever, akkor az jelzés, hogy a rend iránti szükségletem nem elégül ki.  Érzelmeim hatalmas zászlókkal kezükben ugrálva jeleznek, hogy a rendszeretetemet kommunikálnom kell.

 

Fontos, hogy kiálljak magamért és ezzel megszeretgetem, megtisztelem magam, elfogadom az érzéseimet úgy, ahogy megjelennek, azaz empátiát adok magamnak. 

Ettől máris boldogabb leszek és ráadásul a szennyest mellé dobó párom legközelebb emlékezni fog rá, hogy rendszerető vagyok. Kettő legyet ütök egy csapásra. Míg ha csak mérgelődök, s én magam sem tudom, mi ez a „rossz” érzés, csak feszít belül, akkor nem tudom kikommunikálni pontosan és akkor talán nem történik változás. Sajnos ebben az esetben frusztrált leszek és a környezetem (most a párom) csak azt látja, bajom van vele. De hát nem is vele van bajom, hanem azzal a szennyessel a tartó mellett.

Nagyon fontosnak tartom, hogy felismerjük  az érzést, hogy tudjuk pontosan, mi zajlik bennünk és ezáltal, hogy mire van szükségünk. Rengeteg frusztrációt és félreértést  kerülhetünk el vele, de ami igazán fontos, az a kapcsolódás önmagunkhoz.

Egy barátod mindig lesz, ha empatikus vagy magadhoz: Te saját magad.